Nagyapám szerette járni az erdőt. Gombát szedni járt a Mátrába, de nem feltétlen a vargánya meg az őzlábgomba miatt ment, pedig azt is hozott a zöld hátizsákjában nem keveset. Szerintem Neki akkor az volt az „én idő”. Arra emlékszem -bár kicsi voltam-, hogy egyedül járt oda és most felnőtt fejjel ezt teljesen meg is értem.
Ő ott talált rá arra a végtelen nyugalomra, amire a háborúból visszatérve folyamatosan szüksége volt.
Semmit sem kellett mondania; csak hagyni, hogy ott, ahol a csend szinte sütötte a fülét, elengedje, amit már nem tudott tovább cipelni a lelke.
Sok minden ott maradt az erdőben.
De oda mindig le tudta tenni.
Van, ami sosem változik.
Az erdő nem azért hív, hogy elvessz benne – hanem hogy hazatalálj.
Fotó: Pinterest
Vélemény, hozzászólás?