Nem egy előre eltervezett írás következik, de mivel mélyen megérintett érzelmileg a tegnapi nap, így muszáj kiadnom magamból.
Röviden az előzmény: amiben/akiben szűkebb értelemben és tudatosan dolgozom immáron öt éve, az én magam vagyok; tágabb értelemben pedig a család, a vérvonal – az energiák feltárása, a történtek megértése zajlik, mert innen indul minden.
Nem tudom ki ért egyet azzal, hogy több szinten vagyunk terheltek.
1. Egyrészt vannak előző életeink, ahonnan állítólag hozzuk a karmát – rühellem ezt a szót, de hívjuk így.
2. Aztán vannak mögöttünk generációk, akiknek a terheit cipeljük és örökletesen hatnak energetikai szinten is ránk: amit ők megtapasztaltak és vagy nem tudták vagy nem akarták kijavítani míg éltek, öröklődik.
3. És van a jelen életbéli sorsod, amit most, itt, ebben a testben élsz és cseszel el. És a legritkább esetben javítjuk ki ezt is, tehát visszük tovább minden megélt élettel – lásd 1. pont, és adjuk tovább – lásd 2. pont.
HHH – halmozottan hátrányos helyzet.
+1 Erre még hozzájön egyesek azon meggyőződése, hogy semmi sem véletlen, minden meg van írva előre és az élet, amit élünk, az determinált, vagyis nincs szabad akaratunk, mert amikor úgy tűnik választhatunk két dolog között, akkor az is csak illúzió. A rendszer bár látszólag felajánl nekünk két alternatívát, pontosan tudja, melyiket „választjuk”.
Ebbe ennél mélyebben nem időznék most el, csak gondoltam megosztom. Mert foglalkoztat a hogyan? tudom megtörni ezt a rengeteg félrement energiát és a másik oldala is, az amúgy meg minek?, ha a minden csak program.
Ellenben nagy küzdő vagyok, úgyhogy ha életem alkonyán sem fogom tudni azt mondani, hogy rájöttem valami fontosra a létezéssel meg a működéssel kapcsolatban, hát legalább megpróbáltam és a legnagyobb elégedettséggel hagyom itt ezt a gúnyát meg a földi létet.
Visszakanyarodva. Szoktam mondani, hogy ha valaki nem változtat az életén, pedig saját bevallása szerint is rosszul érzi magát és állandóan panaszkodik, hogy minden szar – nos, akkor még nem fáj eléggé.
Nekem fájt. 2020. novemberében olyan nyomás volt bennem -a fejemben, a lelkemben, a szívemben-, ami eljutott az elviselhetetlen szintig. Nem tudtam megfogalmazni, mi a baj. Illetve de: MINDEN. Ott álltam a tetőtéri albérletünk ablakában, néztem a kerítés mögötti sövényt (ne kérdezd miért pont azt) és folyamatosan kerestem egy, egyetlen egy kapaszkodót, hogy merre induljak. Végül kaptam segítséget egy házaspár két személyében: velük négy évig kapargattuk a felszínt. Azt hittük, hogy minden kő alá benéztünk, minden szőnyeget felhajtottunk, minden szekrényajtót kinyitottunk. Valószínű ez így is volt – akkor így éreztem. Hogy eljutottunk a falig.
Aztán jött bennem egy törés tavaly és úgy döntöttem, hogy egyedül, két lábon járó emberi segítség nélkül folytatom tovább az utam.
A döntés megszületése után az én Isteneim az Ősanyáim lettek. Ők a Vallásom, a Templomom, a Szentélyem, az Oltárom, mert bármikor segítséget kérek Tőlük, Ők érezhetően mellettem és velem vannak, és mindezt elvárások nélkül teszik: csendben, szeretettel, áldással, én pedig a védelmük alatt állok.
Senki sem érthet meg engem jobban Náluk, hiszen vér vagyok a vérükből, hordozom magamban a lényük egy darabját. A lényük nem feltétlen gyógyult darabját – egyelőre.
Ezért mélyebb családfakutatásba kezdtem és összeírtam az összes női ősömet, akit találtam. Én vagyok az egyes szinten, jelenleg a tízes szintig látom az anyai nagymamám vonalát visszamenőleg. Összesen 45 Ősanyám van, a gyermekeket nem számoltam, tehát közvetlen Ősökről beszélek csak. Elővettem egy spirálfüzetet és felírtam a neveiket, szüleik nevét, férjük nevét és a házasságkötés helyét, időpontját. Majd elkezdtem leírni gyermekeik nevét, hogy hol születtek, mikor és ha látható, haláluk időpontját és okát…
Azt már régóta tudom, hogy iszonyú traumák, tragédiák, fájdalom és bánat van a családfámon. Ez nem csoda. Az 1700-as, de az 1800-as évekre sem lehet masnit kötni. De még az 1900-as évek jó része is ilyen. Szent meggyőződésem, hogy a mai kor női emiatt IS szenvednek. Azon bántalmazások és fel nem dolgozott gyász miatt, amit Ősanyáink elszenvedtek és ezek elkísérték Őket a sírig. De hogy ennyi pici lélek hagyta el a földi síkot a vérvonalamban, azt nem sejtettem.
És akkor itt értünk el ahhoz a személyhez, akiért tegnap és ma is ég a mécses nálam: Simon Viktóriához.
Azt elöljáróban tudni kell, hogy az 1800-as években a csecsemőhaladóság 30-40% volt. Ez azt jelenti, hogy 1000 újszülöttből 300-400 halt meg akkoriban egyéves kora előtt. Ez már önmagában is eléggé szívszorító, de amikor a saját családfádon találkozol ezzel, az egyenesen megrendítő.
Akiről most megemlékezem, egy olyan Asszony, akiért életem végéig, minden Halottak Napján égni fog egy gyertya. Minden Ősöm megérdemli, mert mindenkinél volt veszteség, de Viktória élete különösen fájdalmas.
1834. október 1-jén született Mátranovákon első gyermekként, őt még hat testvére követte a feljegyzések szerint, de feltehetően többen voltak. Édesapja, Simon Illyés 71 évesen, Édesanyja, Pilinyi Erzsébet 82 évesen hunyt el. Mindkét szülőnél súlyos ödémát állapítottak meg a halál okaként – nem lehet tudni milyen eredetű volt. Lehet szív, tüdő, vese, vagy máj miatti folyadékfelhalmozódás. Akkoriban a diagnosztikai eszközök hogy úgy mondjam „hiányosak” voltak.
Viktória 1849. november 19-én, tehát 15 évesen ment férjhez Homokterenyén, az akkor 23 éves Répás Mihályhoz.
Most jön az a rész, ami mellett nem tudok és nem is akarok elmenni szó nélkül. A feljegyzésben az szerepel, hogy nincs minden gyermekük feltüntetve, szóval a 11 gyereken kívül még lehettek, mint ahogyan az ő, Viktória minden testvére sincs felsorolva.
Első hivatalosan bejegyzett gyermekét 19 évesen, 1853. augusztus 9-én szülte. Ő volt Répás Eszter, aki szeptember 23-án tért vissza az angyalok közé. 1,5 hónap, ennyit kapott. A halál oka: „Debilia” = testi gyengeség, erőtlenség, legyengülés miatti halál. Nem konkrét betegség, hanem egy orvosi kifejezés, amit akkor használtak, amikor a halál pontos okát nem tudták megállapítani.
1855. október 28. Megszületik Répás Eszter. Igen, elhunyt nővére nevét kapja. Akkoriban ez nem jelentett rosszat, sőt. Egyfajta emlékezés és „lélek folytatás” volt. Így próbálták tovább vinni azt, amit a sors elvett tőlük. Nem babona, nem kegyeletsértés – ez akkoriban egy mély, emberi gesztus volt.
Eszter volt az üknagymamám anyósa, tehát ő is a 45 Ősanyám egyike. Sajnos többet nem tudok róla.
1858. október 24. Megszületik Répás Julianna. Nincs bejegyzés arról, meddig élt. Valószínű ő a második gyermek, aki elérte a felnőttkort.
1861. április 2. Megszületik Répás Mihály és Répás Pál. Ikerfiúk. Mihály másnap meghal. Pál pedig hétnaposan.
1863. augusztus 15. Megszületik Répás Mihály és Répás István. Újabb ikerfiúk. Mihály lelke kétnaposan búcsúzott a földi léttől. István öthónaposan, 1864. január 19-én hunyt el.
1865. szeptember 6. Megszületik Répás Sándor. Tízhónaposan, 1866. július 9-én elhunyt.
1867. július 12. Világra jön Répás József. Ő még aznap visszatér a Mennybe.
1869. augusztus 14. Megérkezik Répás Erzsébet. Pontos dátum nem ismert, olyan ötévesen, 1875 előtt ő is visszatér Angyalnak.
1875. november 14. Megszületik Répás Erzsébet. Eszter és Julianna mellett ő a harmadik lány, aki feltehetően túlélte a gyermekkort. Halálának időpontja nem ismert.
Itt meg kellett állnom, mert a sírás erősen környékezett. Nem veszem át senki fájdalmát, Viktóriáét sem. De érzem. Én „csak” azt tudom, milyen két magzatot elveszíteni. Azt nem, milyen nyolc megszületett gyermeket.
És 11 gyermekből nyolcat elveszíteni – erre nincsenek szavak.
El sem tudom képzelni, mekkora erő kellett ennek az Asszonynak az életben maradáshoz. Eleve 15 évesen már férje volt, bár még ő is gyermeknek számított. Nem lehet tudni, Eszter születése előtt esetleg volt-e megszakadt terhessége, valószínűleg volt.
Az összes kisfiát elveszítette, két ikerpár és még két fiú – mégis mi történt itt? Milyen törés keletkezett és hol, amiért ez történt? Mert az Ő történetét egyszerűen nem tudom megmagyarázni az orvostudomány fejletlenségével meg a higiénia hiányával vagy a betegségekkel.
1853-tól 1875-ig szült. 22 éven keresztül csak állapotos volt és szült és elveszített majdnem mindenkit, akit a világra hozott.
Utolsó gyermekét 41 évesen hozta a világra. 41 évesen. Itt van egy nő, aki a fél életét azzal töltötte, hogy életeket adott majd elveszítette őket. A gyászt megélni nem volt idő, mert újra várandós lett, újra reménykedett, majd újra elveszítette, aki(ke)t a szíve alatt hordott. Nyolc év alatt zsinórban hét gyermek – hat fiútól és egy kislánytól kellett búcsút vennie. Ekkora gyászhoz egy élet is kevés.
1905. április 8-án, 71 évesen hunyta le szemeit örökre. És ha még nem fájna a eléggé a szívem, a halál oka: végkimerülés.
Itt már elsírtam magam. Végkimerülés. Végleg elfáradt a létezésben.
Csak azt remélem, valaki ott volt mellette, és fogta a kezét. Hogy nem kellett egyedül meghalnia. Hogy valaki biztosította a szeretetéről és megköszönte neki, hogy megszületett.
Megrendültem. Ezért most…
Üzenni szeretnék Neked, Drága Viktória.
Nem tudom hol vagy most – remélem együtt a gyermekeiddel a Mennyben. Azt sem tudom, hallasz-e engem, de bízom benne, hogy igen.
Tudd, hogy szívem legmélyebb szeretetével emlékezem Rád életem végéig.
Látlak, hallak, érezlek.
Végtelenül büszke vagyok Rád – és arra is, hogy a leszármazottad vagyok. Hatalmas erőt adsz nekem, és ezt hálásan köszönöm.
Örökre a szívembe kerültél.
Legyen áldott az emléked.
Nyugodj békében. 
Fotó: Pinterest
Vélemény, hozzászólás?