Nem alszom jól mostanában. Mindegy, mi az oka, egyelőre szerintem nem tudom megoldani. De rajta vagyok. Türelemmel.
Tegnap felébredtem éjfél előtt pár perccel – ezt onnan tudom, hogy ránéztem a telefonomra, mennyi az idő. Láttam, hogy van egy Viber üzenetem, sajnos megnéztem. A főnöknőm tájékoztatott, hogy nem tud utalni nekem, mit változtattam meg? Hát mondom a nevemet, másfél éve… De az nem akadály, ha eddig átjött.
Írtam már róla a Pringles chips kapcsán: ő az egyetlen ember az életemben, akinek szerintem fizikai fájdalom végig nézni azt, ahogy megváltozom. Ez a névváltoztatás tette be nála a kaput teljesen – képtelen elfogadni, ami azért vicces, mert kurvára nem róla szól, hanem rólam… 😀
Olyan hat-nyolc hónappal ezelőtt megkérdezte, hogy a bankszámlámon is megváltoztattam a nevem? Mert ő még mindig a régi nevemre utal… Ott is felmerült bennem a kérdés, hogy ez tényleg ennyire hülye? Tényleg. Ennél szánalmasabb már csak azt volt, amikor a kolleganő megkérdezte, megyek-e osztálytalálkozóra, mondtam most nem. Nem akarok magyarázkodni az új nevemről. Főnököm, mert neki bele kell szólnia mindenbe: -Hát miért nem a régi neveden mutatkozol be?!
[tücsökciripelés] –> Gondolatban két konyak meg egy presszókávé be a konty alá húzóra.
Szóval ott tartok, hogy éjfélkor letöltöttem a nyugtát az utolsó, novemberi utalásáról… Még mindig a régi nevem volt odaírva, ami meg sem lepett, mert majd egy éve említette, de a keresztnevek fel voltak cserélve… A setétben a kezembe temetett arccal ültem tovább az ágy szélén a telefon kijelző fényében, közben hallgattam az Ember horkolását, legalább Ő jól alszik… Én meg azon agyaltam, hogy ennek a nőnek kajak nem számítok. Semmit. Nincs se tisztelet, se szeretet, bár utóbbi nem érdekel, nem kell szeretni. De hogy valakinek keccsölök nyolc éve és még a nevemet sem képes helyesen leírni, az meredek.
Az előzmény annyi, hogy felküldtem egy kérést az Ősanyáimnak pár napja – másoknak ez a jóistent jelenti, nekem meg Őket… Szóval a kérésem az volt, hogy kezdjenek már valamit ezzel a beragadt szituval az életemben, ami a munkahelyem, mert kifogytam az ötletekből, hogy hol keressem azt a rést, amin keresztül átslisszolhatok egy szebb helyre, ugyanis zsibbadt erekkel és lábakkal állok azelőtt a megálmodott világ előtt, aminek a kapui két és fél éve már, hogy csösznek kinyílni. A barokkos körmondatokat meg imádom: D
Persze, mondhatod nem is ők segítettek, meg csak véletlen. Ültem az ágy szélén, éjfél már elmúlt és azon agyaltam, hogy voltam képes másfél évig rugózni azon, hogy ismerjen már el, fogadja már el Helgát, lássa már, mennyi munka van emögött a név mögött, mennyi sérülés, karc, seb, fájdalom, vér és könny… MIÉRT?! Miért volt fontos, hogy elfogadjon? Ki ő? Mi ő? Mibe ült bele a lelkemben, hogy ezt hagytam? Súlyos sérüléseket szereztem gyerekkoromból, ez itt is tökéletesen látszik. A sötétben is. Az ágy szélén ülve is. Aztán bevillant, hogy az sem teljesen normális, hogy ezen gondolkodom alvás helyett.
Aztán történt valami. Most először nem lettem tőle ideges. Mosolyogtam. Bele a sötétbe. Ugyanis rájöttem, hogy kiszálltam. Megkaptam az elismerést. Átírta a nevem. Ennél több nem is kell.
Reggel írt, hogy nem a név volt a baj, mert átírta és akkor is csak negyedjére tudta elutalni… Lehet. Én viszont csak felnéztem a bögrém mellől és annyit mondtam: köszönöm! : )
Fotó: Pinterest
Vélemény, hozzászólás?