A legnagyobb önkéntelenül vállalt áldozati szerep: beleszületni egy olyan családba, ahol nincs fény. Beszűkült, generációról generációra sebeket hurcoló, titkokat, erőszakot, fájdalmat dédelgető, traumatizált, kérges szívű, torz lelkű emberek közé.
Saját példa, szóval nem fogom csipkés terítőre tálalni a szavaimat.
Önkéntelenül vállalt. Paradox, nem? A vállalt, az nem önkéntelen. Az önkéntelen meg nem vállalt. Feltételez egy magasabb rendű intelligenciát. Amiről még nem tudom eldönteni, hogy értem, vagy ellenem dolgozott.
Na de hogy mégis ki küldte őt oda? Ki tudja. De a csoda megszületett. A Fény. Egy tündérfény, akit a szivárvány ölelt körbe és a Nap csókolgatta ártatlan szépségét. Akire ezeknek az embereknek szüksége lett volna. Mindennél jobban.
Hogy a Teremtő hogyan engedhette ezt… vagy esetleg ő gondolta, hogy ott a helye? Ki tudja. Tudod: önkéntelenül vállalt…
Ez a kis csoda maga volt a kedvesség, a vidámság; szerethető, gyógyító angyal. Minden túlzás nélkül. Énekelt, táncolt, szavalt, kíváncsi volt, cserfes, értelmes, okos; de a legfontosabb: az önzést hírből sem ismerte. A szülői házba melegséget varázsolt, körbevette kis lényével, mint egy várat a várfal. Védelmet vont köré, amibe, mint egy játékbabába a vatelint, úgy tömte, teremtette bele az örömöt, a nevetést és a gyógyulást annak, aki e falak között élt. Még a rokonok, ismerősök is szerették ölbe venni őt, megsimogatni kis arcát, felemelni, megölelgetni. Mert ő maga volt a szeretet.
De hiába volt ilyen. Nem kellett. Senkinek. Egyedül csak a nagyapja érezte meg benne a csodát. Mert ő már látta a Poklot. És aki csak egyszer is látja a Poklot, az biztosan felismeri a Mennyországot.
Amikor a kislány öt évesen, nagyapja térdén ülve nézte őt, és azt, ahogy súlyos könnyek között kiszakad belőle a háború soha ki nem mondott borzalma, nem értett semmit. Csak érzett. Érezte, hogy baj van. Baj, ami nem szűnik és ami nem múlik el sosem, tán még a halállal sem… Ő, ez a kicsi lány, már akkor képes volt arra, hogy befogadja ezt az elképzelhetetlenül hatalmas terhet. Csak letenni nem tudta sokáig ezt a borzalmas férfisebet. Nagyapjának szüksége volt valakire, aki legalább egy részét átveszi ennek a fájdalomnak. Mert már nem tudta bent tartani. A kislány kulcsa pedig nyitotta ezt az ajtót. De ezzel egy időben az ‘áldozat’ címke is felkerült rá. Láthatatlan tintával ugyan, ám a későbbiekben mások számára nagyon is láthatóvá vált. És bár nagyapja biztosan nem akarta, hogy az unokája bántalmazók céltáblája legyen, erre már nem volt hatással többé.
Tudod, ezeknek az embereknek, amit a társadalom családnak hív, vigyázniuk kellett volna erre a kicsi lányra. Óvni, tanulni tőle és csak azt elvenni, amit ő adott nekik szíve legmélyebb szeretetével. Ők azonban nem azt látták benne, aki ő valójában volt. Bájával, szép lelkével nem a sebeiket gyógyították. Azt adták vissza neki, ami bennük volt. Aki pedig magát nem szereti, mást sem tud. És tudták azt is, hogy ő más. Már a fogantatásakor tudták. És féltek tőle. Rettegtek. Ezért kényszerítették, hogy más legyen. A ragyogása nem gyógyír volt, hanem teher. Vakító fényesség, ami zavarta látásukat. Minden elképzelhető módon próbálták őt mássá tenni, minden eszközzel erőszakot tenni a kis lényén. Kívül-belül. Bántani, leértékelni, semmibe venni, megalázni, magára hagyni. A kislányból fiút csinálni, mert a lány számukra nem volt érték.
Szárnyakkal születtem. Mint a legtöbb gyermek. De a torz lelkeknek ez támadás. Ezért bántották. Még most is ezt teszik vele.
Vagyis csak tették. Mostanáig.
Mert én, most, visszamentem érte.
Ma ismertem fel, hogy akit a szülői házban hagytam, az a gyönyörű szőke kislány… akit ott felejtettem… az a lényem azon része, aki nem volt velem eddig. Ott hagytam nekik, holott tudtam, hogy nem fognak jól bánni vele. Azt hittem ha ott hagyom, egyszer meglátják, hogy milyen szép. Hogy nem csak használni akarják majd, hanem értékelni. Tévedtem.
Mert ezek az emberek gyűlölték őt. Ugyanis a megszokott, kényelmes pokolból ajtót nyitott egy szebb világra. És ezt sosem bocsátották meg neki. Kudarcként élték meg azt, hogy képtelenek voltak átlépni a küszöbön, pedig az ajtó nyitva volt. Ő volt az ajtó. De a kudarc fáj, kevesebbnek érzed magad tőle. Magas volt az a léc. Akkor is, ha sosem próbálták meg átugrani. Mindezekért a hibás pedig te vagy. A kishitűségükért, a lustaságukért. Pedig volt választásuk.
Mert érezték a melegséget. Bár ezt tán a halál terhe mellett sem ismernék be. Kényelmesebb azt mondani, hogy te vagy a sok. Pedig ők a kevesebbek.
Szóval visszamentem érte. Beléptem a kapun és ő csak állt ott az udvaron, kisírt szemekkel… nem tudott a házban maradni a közönyüktől és amúgy is mindig láb alatt volt… így hát kiállt inkább az esőbe, a hóba, fagyos szélbe, sárba… mert akinek a legjobban kellett volna szeretnie, az is elhagyta. És az én voltam.
Visszamentem érte. Érte, aki sosem kellett senkinek igazán. Aki mellett azok az idegenek, akiket a társadalom összefoglaló néven CSALÁD-nak hív, kicsinek érezték magukat és ez nem volt bocsánatos bűn.
Ahogy meglátott, elkerekedett szemmel nézett rám. Piszkos kis arca felderült, szeméből egy felnőtt fájdalma sütött, de harag nem.
-Hát eljöttél értem… – mondta, nem is kérdezte.
-Igen. És sosem hagylak el többé. – válaszoltam. Majd felvettem őt, és ahogy a kislányomat öleltem mindig magamhoz képzeletben, úgy sétáltam ki vele onnan, arról az udvarról, vissza sem nézve. Örökre elhagytuk azt a helyet, ahol a szeretet nemhogy nem növekedett erős fává, de még csak ki sem csírázott.
A jelenet a lelki szemeim előtt történt, pár másodperc alatt. De amikor kiszakadt belőlem a zokogás, tudtam: a fátyol elvékonyodott és összeért két idősík: a lélekrészek újra együtt vannak bennem. A gyermek és a felnőtt. Mert helyet csináltam magamban neki.
Sokáig tartott. Nagyon sajnálom. Nem tudom hogyan vigasztaljam meg. És azt sem tudom, képes leszek-e valaha úgy szeretni, ahogy megérdemli. De megpróbálom. Azt hiszem ez a kulcs. A szeretetem.
Kérlek, menj vissza a belső gyermekedért.
Ne hagyd őt többé magára a sötétben.
Öleld magadhoz és szeresd, mert ő a minden.
A minden.
2025.09.14.
Fotó: saját
Vélemény, hozzászólás?