Önszeretet

Amikor valaki nem bírja elviselni, hogy te gyógyulsz, az nem rólad szól, hanem arról, hogy ő még nem kezdte el.

Három hete volt a névnapom.

Kaptam sok kedvességet a csajoktól az irodában: virágot, csokit, kávét, bögrét… és Pringles chipset a főnökömtől.

Fotó: saját

Utóbbit nem nagyon értettem miért, mert nem igazán vagyok chips-es. Aztán jött a magyarázat:

„Emlékeztem rá, hogy vettél ilyet, amikor még szeretted magad.”

Akkor ott egy pillanatra lefagytam. Nyolc éve dolgozom ennek az embernek és amikor én utoljára vettem egy ilyet magamnak, az 2018-ban volt. Egyszer. Azóta egyrészt sok idő telt el, másrészt olyan változások történtek bennem, amiknek az ilyen szintű semmibe vétele már sértő.
Lenne.
Ha magamra venném. De már nem fogom.
Ő még ott tart, annál az embernél, aki már régen nem vagyok. Nem ez a baj. Hanem az, hogy még most is próbálna oda visszataposni. Abba a szerepbe. Csakhogy ő jobban érezze magát. A baj az -nem nekem, neki-, hogy abba a formába én már rég nem férek bele. Ő „szerette” azt a nyomorult, függésben lévő, rommá csalt, nincstelen, szánalmas lényt, aki akkor voltam.
Szóval sok minden futott át az agyamon, de mivel a névváltoztatásom óta képtelen elfogadni engem, valamint a négy évvel ezelőtti „felmondásom”-at sem emésztette meg, nem csodálkoztam ezen a bunkó beszóláson sem. De ez pár másodperc volt csak. Aztán elmosolyodtam. Mert eszembe jutott az utam, az elmúlt öt évem, és hogy mit is jelent igazán az önszeretet.

Amikor nem hagyod, hogy a fájdalom elpusztítson.

Amikor új nevet, új életet adsz magadnak.

Amikor szembenézel a legnehezebb örökséggel, és gyógyítod azt is, amit nem te rontottál el.

És amikor csendben, felhajtás nélkül építed újra önmagad.

Tehát minden olyan dolog az életemben, amiről neki még idős korára sincs semmiféle fogalma, mert sosem azt tette, amit szeretett vagy kellett volna és ettől bevallottan szenved. Nem én fájok neki, hanem a saját gyávasága.

Elbaszta. Tudja is. Mert néha-néha -évente egyszer- megengedi magának, hogy ezt lássa és érezze is. Kiengedi. Pár percre. Két könny jelenik meg a szemeiben, amik szinte azonnal el is tűnnek. Mert ilyenkor hirtelen visszazárja magát az önsajnálat puha bársonyába és dédelgeti, mint a kagyló a gyöngyöt. Mert könnyebb irigynek lenni. Mert könnyebb szenvedni. És mert nem bírja elviselni azt, hogy másképp is lehetett volna – de nem tett érte semmit. Soha.

Nem hibáztam azzal, hogy akkor ott keserűséget éreztem. Öt éve járom az önismereti utamat. Minden tükörbe belenéztem, minden szekrényt kinyitottam, szőnyeg nem maradt feltekerés nélkül… Könnyeztem, bőgtem, üvöltöttem – fájdalomtól, tehetetlenségtől, igazságtalanságtól és dühtől. Megfejlődtem, kiengedtem, átértékeltem, visszaépítettem. Öt éve non-stop megy a felhőgyártógép, mert megfogadtam: én másként fogom folytatni az életemet, más tollal írom, nem hogy új fejezetet: új könyvet írok – új néven.

Eddig azt akartam, hogy mások is lássák, másoknak is legyen példa: működik, sikerül, ha magaddal foglalkozol. Fáj persze. Szétzuhansz, sokszor. De ha elkezded, már biztosan erős vagy annyira, hogy sikerül vissza- és újra- vagy -először életedben- felépíteni magad.

Ismered Japánban a Kintsugi-t? Amikor törött kerámiákat állítanak helyre ragasztóval és aranyporral. Művészet. Az arany visszaadja a sérülések méltóságát. Ha nem is a törés előtti egészet kapod vissza, mégiscsak egy használható, működ(tethet)ő dolgot. Ha egy értékes tárgy eltörik, az javítható. Nos, valami ilyesmi történik a lelkeddel is, amikor dolgozol magadon. És az aranyport itt önszeretetnek hívják.

Fotó: Pinterest

Amikor elkezdtem tudatosan változtatni, egy ideig azt gondoltam, hogy segíthetek másoknak. De aztán rájöttem, hogy a változásom nem arra való -legalábbis egyelőre-, hogy példát mutassak vele. Illetve nem való mindenkinek. Mert jó pár embernek tartottam tükröt ezzel önkéntelenül is, és ez számukra a tapasztalataim alapján elviselhetetlen lett. Pedig az csak nagyon a kezdet volt még.

Már maga a névcsere is kiborított ismerősöket – megkaptam, hogy tiszteletlen vagyok a családommal, nem értették, miért nem volt jó a régi, és fogalmuk sincs a mai napig sem, mi miért történt nálam. De amikor megszületett az új nevem a lelkemben, én már akkor tudtam és vállaltam is: véghez fogom vinni, ha az egész világ ellenem fordul, akkor is. Ha ember nem marad mellettem, akkor is. Mert ez végre ÉN vagyok. És bár a családi névről lemondtam, a vérvonalamról nem; őseim nevét vettem fel.

Tudod vannak emberek, akiknek hiába mondanád el a történetedet; nem érdekli őket, nem fogják fel, és/vagy nem is akarják érteni azt. Ezáltal átérezni már végképp nem tudják, mert nem tartanak ott – az már egy másik szint. De azért felteszik a kérdést: MIÉRT? Miért változtattál nevet?!

Ahhoz, hogy ne akard egy másik ember cipőjét hordani, meg az utat, amit bejárt vele azért, hogy jobban érezze magát ebben a kreténcirkuszban: nyitott SZÍV és LÉLEK kell.

Szóval elkezded mesélni, mert nem egy ‘egymondatos’ sztori… Hallja, amit mondasz, mert fejben megjelenik neki, amit épp mesélsz… csak nem érzi. Elkezdtem pár embernek elmondani anno a MIÉRT?! c. kérdésre a történetemet, de ugyanaz történt minden alkalommal: két-három mondat után már azon gondolkodott, mit kell venni a LIDL-ben meg kitette-e a szelektív szemetest, mert ma viszik. Totál teljes érdektelenség. Ez sütött a szemeikből. Úgyhogy feladtam a magyarázkodást, mert bár ezek az emberek valahol ezt elvárják, ettől függetlenül nem érdekli őket. Tényleg nem. Amikor azt válaszoltam, hogy: CSAK, akkor meg azért sértődtek meg. Érted. Vagy leszarja vagy megsértődik. Van sapka, nincs sapka.

Úgyhogy amikor jön a MIÉRT?, akkor első körben szelektálok, ki áll velem szemben, majd visszakérdezek, bár tudom a választ: -Van pár órád erről beszélgetni? -Ja, nincs.

Tökéletesen kiszűrhető. Ennek a megértéséhez az út rajtam keresztül vezet. A kulcs nálam van és nem, nem nyitom ki bárkinek ezt a kaput. Nem teszek már időt és energiát fölösleges dolgokba.

De ha valamilyen csoda folytán megtörténik az, hogy visszakérdezel, és ő bólint, hogy igen, érdekli, akkor viszont megnyílik egy út a szabadság felé – már amennyire ebben a világban létezik szabadság. Mert ha igen, akkor én ezt kimaxolom, és ez olyan biztos, mint az, hogy Józsi bácsi hazamegy a kocsmából ebédelni vasárnap délben, már ha Mari néni nem haragszik rá annyira a kocsma miatt, hogy megcsinálta a húslevest cérnametélttel meg a kirántott húst rizsával… 😀

Szóval felvállalni az utadat és beszélni róla: szabadság. Ha meg olyan ember áll/ül veled szemben, akit ez valóban érdekel, hát Barátom, azt nagyon becsüld meg, mert ÉRTÉKES. Légy hálás érte. Ritka kincs.
Ott már én is kíváncsi vagyok, ki ez az ember, aki értően figyel, belenéz a szemembe, megérti és átérzi amit mondok. Válaszol. Kérdez. És akkor már én is szeretném tudni az ő történetét.

De azt soha ne hidd, hogy az a kérdező -akinek nincs egy órája sem rád- a te vérrel, verítékkel és könnyekkel elért jobb közérzeted miatti irigységből kiemelkedve felfogja: munka nélkül nem jönnek az eredmények.

És akkor elérkeztem ahhoz a részhez, ami nekem jó ideje teljesen világos: a párkapcsolatok tragédiája következik pár mondatban.
Évtizedek óta mutogatnak a férfiak nőkre, a nők meg a férfiakra, hogy ki miatt nem működnek a párkapcsolatok. Tele vagyunk olyan emberekkel, akiknek több száz lájk van a profilképükön meg több ezer ismerősük, de ha megkérdezed tőlük, hogy és amúgy van legalább egy olyan ember, aki leül veled 1-2 órát beszélgetni mélységekről, lelki dolgokról, félelemről, halálról, szexualitásról, önképről, fejlődésről, perverz gondolatokról, bűnről és mindezt nyitottan, nem ítélkezve…
De végülis, azt mond, amit akar.

Nekem nincs ilyen ismerősöm. Mert az őszinte, mély kapcsolódásokat valami vírus megfertőzte és nagyjából ki is haltak. Mondjuk nem adom fel, túlélőket keresek, de ez most nem fontos. Ahhoz nekem is rendben kell lennem belül, hogy ez a minőség megérkezzen hozzám.

Amikor két sérült ember összeáll, mint a lovak kánikulában, majd János vitéz hosszúságú elvárás-listával a kezükben csodálkoznak egymásra kihűlt retinával, hogy HÁT EZ NEM MŰKÖDIK KÖZTÜNK! Meg: Nem teszel engem boldoggá! -miközben ők maguk sem tudják, mitől lennének boldogok… Akkor én visszamegyek a kályhához.
Ki vagy te? – mielőtt mást kezdesz el analizálni, miért és hol romlott el, erre a kérdésre érdemes lenne megtalálni a válaszokat magadban, belül. Ezt nem írja sem a Blikk, sem a Bors, de a Facebook, vagy az Isaura tv is ritkán mondja meg helyetted…

Általános kórkép: két beteg, frusztrált, sérült, generációs és kapcsolati szutyokkal belepett lélek akar egészségessé válni úgy, hogy mindketten a másiktól várják a gyógyulást meg a boldogságot.
Miért nem működnek a párkapcsolatok? Hát ezért. Mert semmiből sem tanulunk. Mindig a másik a hibás, én ilyen vagyok, ezt kell elfogadni, nem fogok már megváltozni, meg a többi szarság.
Mikor jön hozzád egy méltó Társ? Majd amikor te is méltó leszel ahhoz, aki valójában vagy. Mert kisegíted a magad pöcéből, amit eddigi életeid, a mostani illetve az előző generációid rád pakoltak.

Majd amikor ápolod a lelkét, szereted a testét és vigyázol az elméjére annak, aki vagy. Akkor.

Amíg nem tudod, ki vagy, addig a kapcsolataid tanítani jönnek.
Amikor már tudod, akkor gyógyítani.

Szóval visszatérve: nekem egy olyan ember ne mondja meg, merre menjek, aki sosem indult el sehová. Önmaga felé főleg nem.

Konklúzió: most már nem a Pringles az önszeretetem szimbóluma.

Hanem én magam.

Margóra: amikor végre „felmondok”, visszaviszem a kulcsot, a laptopot, meg ami még nálam van home office-ban, akkor veszek neki egy Pringles-t. Az lesz ráírva: szeresd magad te is.