Mélyebb, nehezebb téma, ne olvasd el, ha épp nem vagy jó passzban.
Apám 2023-ban hunyt el. Nem írtam róla, nem tettem ki fekete profilképet facebookra. Részemről nem baj, ha jelezzük, hogy elveszítettünk valakit; azt jelenti, hogy most a lelkünknek nyugalomra van szüksége. Mint egy tábla: ‘Kedves Ismerősök, adjatok teret nekem. Gyászolok.’ Ezt jelenti számomra. Amolyan virtuális fekete ruha.
Tényleg vannak olyan családok, ahol képtelenség kapcsolódni. Annyira sok már a felhalmozott, generációról generációra hurcolt rossz minta, a fájó sebek, a feldolgozatlan traumák, hogy a családtagok olyan messze vannak egymástól már a kezdetektől fogva, ami konkrétan lehetetlenné teszi, hogy egy egészséges légkör bármikor is létrejöjjön.
Valahol viszont ennek az energiának, ami sűrűsödik minden új születésnél, valakinél ki kell törnie. Mert már nem vihető, brutális súlya van, nem tolerálható, ezért egyszerűen kell valaki, aki „felvállalja”, hogy megtisztítja ezeket a vonalakat és nem hallgat tovább. Mindegy mi az ára. Mindegy milyen eszközökkel.
Úgy tűnik a családfám ezen részének a kijelölt fekete báránya én lettem. És ez nem baj, ezzel már megbékéltem. Sőt. Erővé vált bennem. Úgy döntöttem, hogy az én történetem másképp fog folytatódni. Szóval mostanra inkább vagyok a családfám szürke farkasa, ha így tetszik. Elegem lett az önsajnálatból.
De a lényeg.
Rájöttem, hogy mennyire fontos a közösség. Mindenben, de a veszteségben főleg. Annak idején volt tere a fájdalomnak. Emlékszem, hogy régen mennyi kéz tartotta egy gyászoló lelkét és még csak kérni sem kellett.
Ott volt a család, a rokonok, ismerősök, az utcabéli emberek – akik ha sütöttek egy tepsi süteményt, még melegen vittek belőle egy kistányéron szalvétával letakarva és nem sajnálatból. Ez egy üzenet volt, egy megerősítés, hogy: „Ha nem is látsz minket, mi itt vagyunk. És nem sürgetünk, nem ítélkezünk. Van idő.”
Ösztönösen tudták, mennyi az elég, hogy a gyászoló mit bír el éppen és nem azért, mert ez szupererő volt akkoriban, hanem mert odafigyeltek a másikra. Tapintattal. Ez nem holmi varázslat volt és nem is kényszer.
Ez Emberség volt. Ősi, hozott, kódolt tudás. Amit használtak.
Bár kétségtelenül voltak annak az első egy évnek stádiumai, szokásai, de ezek is azért kellettek, hogy mederben a tartsák az embert és védjék a teljes összeomlástól.
Ezek a segítők tartották a távolságot. A megfelelő távolságot. Nem okoskodtak, nem beszéltek az agyhoz, mert az ész ott megáll, ahol a szív rommá van törve. Felelősséget vállaltak a másikért, mert kimondatlanul is tudták: ma te, holnap lehet én.
Önzetlenség.
Körforgás.
Pontosan tudták azt is, hogy nem kell átvenni azt a terhet, ami nem a sajátjuk. A jelenlétünk volt a kapaszkodó vissza abba a világba, amitől a szerette halálával küzdő ember fényévekre került egy időre. Az volt az az ezüstfonál, ami segített visszatérni. És az masszívan jelen volt.
Volt egy posztom facebookon: apám 75 éves lett volna idén. Az erre kapott reakciók újra felidézték bennem, hogy ez a támogatás mennyire hiányzik és mennyire fontos. És nem magam miatt, mert én arról döntöttem, hogy szűk keretek közt dolgozom fel a veszteséggel együtt a gyerekkorom ezen részét is. De másoknak biztosan nagy szükség lenne erre a támogatásra.
És amikor ezt leírtam, akkor lett a farkas a totemállatom. Bölcs, tud falkában, de egyedül is létezni, a saját szabályai szerint. Nem megtagadtam a múltat, hanem új jelentést adtam neki a segítségével. Fogok még írni róla.
Fotó: Pinterest
Vélemény, hozzászólás?